Furcsa nap

Van olyan, hogy a műhelyben egy kutatási megbeszélés után csak ketten maradnak, mert nem sietnek sehova. Van olyan is, hogy elkezdenek abszolút semleges témákról beszélgetni, például hogy hogyan rajzolom meg ezt, vagy amazt, mi a helyzet az éppen folyó kutatással, stb. Na de olyan nincs, hogy pont a halálról kezdjenek el spontán beszélgetni.

Velem mégis pontosan ez történt. Először még hárman voltunk, és művészet-elméletről beszélgetett e három világklasszis mű(v)ész. Nem mondom, azért nem volt rossz, különösen az esett jól, ahogy a két másik fogadta, mikor elmondtam, hogy hívő vagyok, és ezzel a világnézettel közelítem meg a témát. Nem kezdtek el vitatkozni, és én sem.

De aztán egyiküknek el kellett menni. Igazából már nem tudom, hogy került szóba a halál. Talán a filmeken keresztül. A másik srác (nevezzük mondjuk Andrásnak) elmesélte, hogy nem szereti azokat a filmeket, amikben a halál a maga “teljességében”, szinte mint főszereplő jelenik meg. Jobban szereti az olyan filmeket, mint mondjuk a Kill Bill, ahol másodpercenként 3475-ös tempóval gyarapodnak a hullák. Mert azokban a filmekben nem tisztelik a halált, és így belegondolni sem kell. Ami nem ilyen, ott bele kell. Természetesen adódott a kérdésem, hogy miért nem akar, vagy miért fél belegondolni a halálba. András elmesélte, hogy gyermekkorában iszonyúan szorongott attól, hogy meg fognak halni a szülei. Nem tudta, hogy miért, mi váltotta ezt ki, de évekig szorongott ezen. Évek múlva sem tudta a halál kérdését feldolgozni, és amikor minden normális vele egykorú kamasz például kint focizott a vidám tavaszi szellő kellemes társaságában, addig ő magába fordulva gondolkodott a halálról. Volt, hogy biciklizés közben a szántóföldek mellett csak úgy elgondolta, vajon mi történne, ha a horizonton valahol megjelenne csak úgy véletlenül egy nagy villanás után a gomba… De meghatározó élménye volt az is, mikor Pécsre járt, és éppen zajlottak az egyetemi lövöldözések. Akkor egy elsőéves, tizenkilenc éves srác halt meg. Azokban a hetekben mindenkinek bele kellett gondolni, hogy ez vele is előfordulhatott volna.

Vettem magamban egy nagy levegőt, és megkérdeztem, hogyan szabadult fel végül ez alól, hogy már nem nyomasztja a halál kérdése. Rövid tűnődés, vállvonogatás után annyi volt a válasz, hogy “Hát, igazából nem is tudom…”

Ettől tartottam. Ez  a válasz, meg az utána következő nyaktörő témaváltás (Szóval akkor szerinted hogy lehet megrajzolni ezt a logót Adobe Illustrator-ban?) nekem azt mutatta, hogy még nincs minden rendjén. Nincs ez a kérdés feldolgozva, András még nem szerzett békességet. S emiatt a korábbi depresszió később, akár egy haláleset kapcsán újra előjöhet.

Így, a bejegyzést írva Edgar Allan Poe-nak a Lee Annácska című verse jutott eszembe… A lírai én ott sem bírta feldolgozni a halál jelenségét, viszont egy sokkal furcsább lépéssel válaszolt: nem vett róla tudomást, a maga számára eltörölte. De mind érezzük, hogy sem ez a helyzet, sem Andrásé nem megnyugtató…

Szívből kívánom ennek a srácnak, hogy a kérdéseire Istennél találjon választ, magamnak meg azt, hogy tudjak neki is élő útjelző-táblává válni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s