Nagypéntek

Az utóbbi napok, azt hiszem, nem az én napjaim voltak. Szülinap ide, szülinap oda. Persze az szép színfolt volt az amúgy szürke napok folyamában, de túl nagy ez utóbbiak aránya a felhőtlen örömhöz. Teljes mértékben az én hibám egyébként. Mostanában egész egyszerűen hanyagoltam a Biblia-olvasást, így aztán nincs is min csodálkozni, ha Istentől távol, boldogtalannak érzem magam.

Ma nagypéntek van. A fentiek tükrében féltem ettől a naptól, tulajdonképpen a hátam közepére kívántam. Nem akartam szembesülni azzal, hogy a mai nap egy fényes diadalra emlékezünk, aminek felhőtlen örömmel kellene eltöltenie minden normális hívő embert, s én mégsem tudok örülni neki. Vacak helyzet ez.

Istentiszteletre sem akartam elmenni először, a hét korábbi napjain hallani se nagyon akartam róla, mára ezt feltornáztam valami halvány optimizmus szintjére, hogy azért még jó is kisülhet belőle. Pedig még az utolsó pillanatig sem tűnt úgy, hogy ez jó lesz.

Ugyanis ott kezdtem, hogy elaludtam istentiszteleten.

Pedig végig akartam hallgatni. Akartam. Kevés dolgot akarok ennyire az életben. Nem akartam elaludni, de egyszerűen kikapcsol az agyam, ha ülök és hallgatok. Szörnyen éreztem magam, és ezen nem változtatott semmit a hozzám legközelebb álló hölgyemény rettenetesen szúrós tekintete. Illetve változtatott… Úrvacsora előtt, istentisztelet végén már azt gondoltam, hogy felpattanok és hazarohanok, otthagyva “csajt, papot”.

És közben nagyon rosszul esett az egész, ugyanaz jutott eszembe, ami már számtalanszor, hogy tőlem mindenki azt várja, hogy tökéletes legyek, és ha hibázok, akkor már nem vagyok ugyanolyan jó, vagy ugyanolyan szerethető, hiába minden igyekezet. Az utóbbi hónapokban rengetegszer éreztem ezt, és azt hiszem, kicsit ki is merített.

De végül Isten odaragasztott a székhez, és ezért utólag nagyon hálás vagyok neki. Ugyanis úrvacsora közben egy dolgot nagyon szeretek: nyugodtan lehet imádkozni. Bár eleinte még ez is füstbe menni látszott azzal, hogy elvileg énekelni kellett volna, de úgy döntöttem, fellázadok, nem érdekel. Kerítettem magam köré egy nagy buborékot, amiben csak ketten vagyunk Istennel. Vágytam (vágyom) arra, hogy érezzem a szeretetét, a békességét, és azt, hogy valaki nem azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek.

És ahogy lecsúszott az a korty bor, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet, és kedvem lett volna sírva fakadni. Mert Isten szeretete olyan, mint az a korty bor: fertőtlenít, és belülről melegít.

Milyen jó is lenne egyszer Isten szeretetétől részegen sétálni az emberek között…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s