Pótlás

Az utóbbi időben elmaradt a blogírás, de volt közben pár téma, amit meg szerettem volna említeni, így most ezt egyszerre pótolom néhány szösszenetben.

Kutya

Bizony, van kutyánk, az utóbbi tíz évben ez nem fordult elő. A neve Brútusz Mászter, nevelőapám és öcsém közös agyszüleménye. Mármint a név. Egyébként egy rendkívül csúnya, de ugyanilyen kedves és okos boxerről van szó. Szóval a következő 10 évben, ha minden jól megy, lesz is még kutyánk.

Nem is ez benne az igazán érdekes, hanem csak annyi, hogy amikor hazaérek,  és találkozom vele, akkor olyan boldogan fogad, mint eddig tán soha senki… Pedig ha mind ilyen boldogan fogadnánk egymást, már rég nem lenne szükség antidepresszánsokra…

Telefon

Már régóta szeretnék egy új telefont. Sokáig nézegettem, hogy mi a kínálat, melyik mit tud, mennyibe kerül, és választottam. De azért hatvanezer forint mégiscsak hatvanezer, nem lehet azt csak úgy hirtelen elkölteni. És már legalább egy hónapja gondolkodom, tépelődöm, ha nem több. Mert persze azt a pénzt el lehet költeni másra is. Éhes gyereknek zsömlére például. Vagy bármire. Nem mondom ezzel azt, hogy nem lenne hasznom a telefonból, mert megkönnyítené az életemet. De egyszerűen mégsem tudok dönteni…

Nyaralás

Voltunk nyaralni is, friss nyaralónkban, Tiszaugon. Másfél hét tömény semmittevés, zabálás és fürdés. Komolyan, fárasztó. Az egyetlen probléma az egészben csak annyi volt, hogy nem engedhettem el teljesen magamat, foglalkozni kellett valamennyire a Szakkollégiummal is. Meg úgy egyáltalán, frusztrált a szakdolgozat-téma, ami miatt idén kevés nyugodt napom volt. Annál több emésztési problémám…

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most nyaraltunk. És volt víz, nem úgy, mint Balatonszemesen, ahova az eddigi években jártunk. Nagyjából 500-500 m-re van a háztól az élő és a Holt-Tisza. Az emberek kedvesek, segítőkészek, összetartanak. Vannak problémáik, de nem zúdítják másokra, tudják, hogy a másiknak is van. Úgyhogy inkább mosolyognak egymásra, s jobb ez így.

A második hét második felében Dórival átmentünk Balatonalmádiba, Dóri volt osztálytársaihoz. Furcsa volt átcsöppenni egy teljesen más társaságba, de azért nem volt rossz. De mégis érződött kicsit, hogy azért ebben a társaságban (néhány kivételtől eltekintve) egymás elfogadása nem azt jelenti, mint mondjuk nálunk az ifiben, hanem inkább csak a másik előnytelen tulajdonságainak a leszarását. És ha nem is látványos a különbség, azért átható…

Olimpia

Bizony, közben lezajlott az olimpia is Londonban. Vegyes érzéseim voltak, miközben néztem, mert láttam, hogy mekkora munka van az egészben, és nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg ér-e ennyit. De nem is ez a lényeg. Hanem hogy szurkoltam.

Minden egyes helyezésnél a fellegekben jártam. Mikor az eredményhirdetéseken a dobogó tetején magyar állt, és megszólalt a magyar himnusz, alig bírtam magammal, rettenetesen büszke voltam és nagyon boldog, sírni lett volna kedvem. Úgy éreztem, hogy osztozom a bajnok felhőtlen örömében, hogy az az én örömöm is, és ez nagyon jó érzés volt. Hálás vagyok Istennek, hogy képessé tett az együttérzésre, mert a csalódásokat is átérezhettem. Ha nem is teljesen, de legalább valamennyire.

S közben egy érdekes dologra lettem figyelmes, ami eddig nekem nem tűnt fel: elkezdtem vágyni én is arra, hogy bajnok legyek. Hogy valamiben jobb legyek, mint az összes többi ember. Azt hiszem, hogy ezt hívják becsvágynak. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy rossz. Mert önző dolog, de jóra is ösztönözhet. Nem tudom.

Verem

Az elmúlt év decembere nem sok jót tartogatott számomra, csak egy óriási pofára esést. Valahol jól esett volna, ha azt látom, hogy az iskolázottságom egyenes vonalú egyenletes mozgással tart az MSc oklevél felé, és nagyon nagy kudarcként éltem meg, hogy ez nem lett így. Különösen azért, mert magamon kívül nem is hibáztathattam érte mást, Isten ugyanis a megelőző időszakban többször is a tudtomra adta, hogy számára nincs lehetetlen.

Mégsem sikerült hinnem neki, s innentől egy nagyon hosszú lejtmenet következett. Csak mostanában vettem észre, hogy ezzel a lejtmenettel mennyire mély verembe jutottam.

Az egész azzal kezdődött, hogy elhagytam a rendszeres Bibliaolvasást. Nem dacból, vagy haragból, egyszerűen csak elfelejtődött. Néha eszembe jutott, hogy kéne olvasni, de aztán ennyiben is maradt a dolog.

S ezzel teljesen elveszett a békességem. Csak a szakdolgozat miatti állandó frusztráltság maradt, s emiatt képtelen vagyok lazítani. De ugyanakkor a munkát folytatni is. Elveszett a motiváció egy kicsit, csak túl lenni akarok rajta. S az egész közben hihetetlenül távol kerültem Istentől, gyakran rettegek attól, hogy kiestem-e vajon a kegyelemből, van-e még üdvösségem…

Azt mondják, hogy a gyógyulás azzal kezdődik, ha a beteg tudomásul veszi, hogy nem egészséges, és elkezd harcolni érte. És én azt is gondolom, hogy Isten irgalma volt az is, hogy észrevehettem azt, hogy mennyire messzire kerültem tőle. Olyan ez, mint amikor a tékozló fiúnak leesett, hogy már a moslék után vágyakozik, csak egyetlen lépésre van attól, hogy eggyé váljon a disznókkal. És elindult vissza, de a visszafelé vezető teljes utat meg kellett tennie ahhoz, hogy hazaérjen.

Én is azt gondolom, hogy hosszú út vár még rám, és remélem, hogy az út végén azt a mondatot fogom meghallani, hogy “Hozzátok ki a legszebb ruhát…”

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s