Egypercesek kategória bejegyzései

Hosszú szünet

Nem is tudom, mióta nem írtam már ide, gondolom, hogy épp emiatt nem is olvassa senki. Nem is fogom leírni, hogy mi minden történt azóta, hogy az utolsó bejegyzést írtam, nagyon hosszú lenne. Megpróbálok ehelyett inkább gyakoribb, de rövid lenni. Egy gond van csak: ezek a szorgalmi időszakok kiölik a lelkiséget az emberből. Örülök, hogy élek, nem hogy még Isten nagy dolgairól elmélkedjek… Na de hátha a következő félév jobban alakul.

Tiszaug

Itt vagyunk Tiszaugon. Nem csinálunk semmit. Csak szétfolyunk. Annyira nem csinálunk semmit, hogy az idő szép lassan lelassul. Lehet, hogy estére meg is áll majd… Azért egy ilyen fajta örökkévalóság nem lenne túl izgalmas…

Tanmese

– Öhm… Uram…
– Igen? (Érdeklődő mosollyal)
– Hát… Szóval, akik itt lent énekelnek, szerintem annyira nem jól énekelnek… (Nem-is tudom-hogyan-mondjam-el-neked arccal)
– No, mi a probléma velük, miért nem énekelnek jól? (Továbbra is érdeklődő mosoly)
– Hát… Csak olyan gyermeteg az egész… Olyan élesen ejtik az “e”-t, az “é”-t, meg az “i”-t, olyan gyerekes lesz az egész, olyan meggyőződés nélküli, és nem illik Hozzád szerintem. Miért hagyod, hogy így énekeljenek neked, főleg mások előtt? Ettől az emberek azt gondolják, hogy a hívő élet az lila köd, meg pufók angyalkák mosolyognak a felhőkről. És közben összevissza csúszkál is, és olyan, mintha nem is akarnának jobban énekelni. Olyan darabos lesz az egész, mintha baltával a kezükben énekelnének… Meg hát… Tibor is olyan hangon olvasta a legörömtelibb történetet a Bibliából, mintha csak a menetrendet olvasta volna a Keleti pályaudvaron…
– Hát igen, azt hiszem, igazad van. Tényleg gyermeteg, és tényleg olyan volt, mintha menetrendet olvasott volna. És mit szeretnél, mit tegyek velük? (Elgondolkodva)
– Például küldhetnél valakit, aki megtanítja őket rendesen énekelni, meg felolvasni. (Készségesen)
– Na, ez kitűnő ötlet. És akkor megtanulnak hozzám méltó módon énekelni, és gyönyörködtető lesz hallgatni az éneküket nekem is és az embereknek is. És rögtön kapnának egy értelmezést is az Igéhez, rájuk is átragadna a születés-történet öröme. Remek ötlet! Még gondolkodom rajta, hogy ki lenne alkalmas erre a nemes munkára. Viszont lenne egy feladatom a számodra. Van egy gyermekem nem messze innen, aki nem tudott eljönni, mert nem hozta el senki meghallgatni az én kevésbé jól éneklő gyermekeimet. Megmutathatnád neki, hogyan kell valójában énekelni, meg felolvashatnád neki ezt a történetet. Na? (Lelkesen)
– Öhm… Dehát.. Ööö… Én ma nem ezt szerettem volna csinálni… Nem lehetne valaki más?… (Kínosan, érezve, hogy szorul a hurok)
– De te olyan jól tudsz énekelni! Nem szólva a felolvasásról, ha indultál volna, biztosan nyersz néhány Kazinczy versenyt. És ő nagyon boldog lenne, hidd el, igazi jó fej dolog lenne.
– De hát én nem is tudok olyan jól énekelni… Olvasni se…
– Dehogynem, hiszen olyan jól elmondtad, mit mit kellene csinálnia a többieknek! Csak az tudja ilyen frappánsan elmondani, aki tudja, hogyan kell csinálni, nem?
– Hát… Ööö… (Kicsi szünet)
– Igen?
– De én nem szeretnék elmenni oda… Olyan váratlanul ért ez az ötlet, nem vagyok rá felkészülve, azt sem tudom, mit énekeljek, meg nemtudom… (Megsemmisülve)
– Fiam, nem probléma! Másnak is szóltam, és ő megy szívesen! Igaz, ő nem olyan jó énekes, meg nem is olvas olyan jól… De nem baj! Ne erőltesd meg magad, azt tényleg nem venném a szívemre. Menj el békességgel, szép estét kívánok neked! (Biztatóan mosolyogva)
– … (Hosszú csend)

– Öhm… Uram…
– Igen, Fiam?
– Uram… Olyan kínosan érzem magam… Bocsánatot kérek… Azt hiszem, elég botrányosan viselkedtem…
– Semmi baj, édes Fiam. Tudod, hogy szeretlek, hiszen a fiam vagy. Menj el békességgel, és többet ne vétkezzél.

Nyomás

Tulajdonképpen az emberi test és az elme páratlan dolgok. Nem véletlenül lettek úgy megalkotva, ahogy, s amikor azt gondoljuk, hogy nem bírja tovább, kiderül, hogy de igen.

Már csak néhány nap, és ha minden jól megy, tájrendező és kertépítő mérnök leszek, a tudományterület bakkalaureusa. Van 13 darab megtanulandó tételem, mindegyik egy tantárgy anyagát öleli fel. S erre néhány hete kitalálták, hogy az MSc felvételire készítsünk egy 20 oldalas dokumentumot, ami szakmai tevékenységünket mutatja be töviről hegyire. És persze csatoljunk hozzá fényképes önéletrajzot és motivációs levelet. Nem is volna ezzel semmi gond, ha fél évvel ezelőtt találják ki.

Úgyhogy most akkor összekaparom egybe az elmúlt négy év beadott feladatait, meg mindent, összegyúrom, közben megpróbálom teletömni a fejemet ésszel, és közben remeg a gyomrom az idegtől, folyamatosan.

Ha elvégeztem ezt a képzést, elmegyek Bungee-jumpingozni.

Hitmélyítő hétvége

A szeptemberi fiúknak szóló gyülekezeti csendeshétvégére állítottam össze egy plakát-sorozatot. Mindegyikkel mást akartam közölni, de mindegyiknél a közös pont az volt, ami a hétvége címe is: Ádám, hol vagy?

Szerintem nagyon nehéz erre a kérdésre egzakt választ adni, különösen a mai időkben. Egyre jobban borulnak a korábban testhez álló szerepek, egyre nehezebb az embernek meghatároznia saját magát. Egyre kuszábbak a dolgok, és egyre nehezebb kigubancolni őket. Ez a hétvége majd remélhetőleg segíteni fog ezekben.

Addig is minden “Ádám” próbáljon meg választ találni a kérdésre: Hol vagy?

Fiúhétvége plakátFiúhétvége plakátFiúhétvége plakátFiúhétvége plakátFiúhétvége plakátFiúhétvége plakát

Lekvár

Rájöttem, hogy tulajdonképpen senkinek sem jó, ha kizárólag súlyos, magvas gondolatokkal tömöm tele ezt a blogot, meg egy idő után unalmas is. Úgyhogy most következzen valami hétköznapibb, valami kellemesebb, valami üdítőbb: tegnap előtt lekvárt főztem! Meggyből. Még az ízét nem tudom, de a többiek azt mondták, hogy finom lett. A gond csak annyi, hogy nem volt idő rendes mennyiségű meggyet leszedni, szóval csak három üveg lekvár lett. Majd legközelebb.

Íme az eredmény:

Bővebben…

Dunakanyar

DSCF3845_6_7_tonemapped vágottabb

Az ország egyik legszebb helye, tele problémákkal és szépségekkel. Ez a kép az utóbbiakat próbálja bemutatni, Mindenki döntse el, mekkora sikerrel.

Persze nyilvánvalóan vannak benne hiányosságok, köszönhetően a fejletépő szélnek, merülő akksiknak és a saját bénaságomnak, valamiért mégis szívesen időzök el a kép fölött. Vélhetően azért, mert azonnal az orromba tolul a gyöngyikék, aranycserjék és mindenféle szépségek illata, amikor erre a helyre képzelem magam, és ez jól van így.

Ha valakiben emlékeket idéz föl egy kép, az már jó. Bennem felidézi a tegnapot. Jóleső érzésekkel tölt el, és kedvem volna kiülni ide egy pokróccal meg egy nagy bögre vad gyümölcs-fekete tea kombóval. Aztán csak figyelem, ahogy csordogálnak fel-le a hajók, és baromira nem hallatszik föl semmilyen zaj a partról, csak azt hallom, ahogy a szél zúg. Vagy még az se. Csak süt a nap. És ebben az olvasztó napsütésben elalszom, és csorog a nyál a számból. Pont úgy, mint ahogy ezt a képet nézem.