Tanmese

– Öhm… Uram…
– Igen? (Érdeklődő mosollyal)
– Hát… Szóval, akik itt lent énekelnek, szerintem annyira nem jól énekelnek… (Nem-is tudom-hogyan-mondjam-el-neked arccal)
– No, mi a probléma velük, miért nem énekelnek jól? (Továbbra is érdeklődő mosoly)
– Hát… Csak olyan gyermeteg az egész… Olyan élesen ejtik az “e”-t, az “é”-t, meg az “i”-t, olyan gyerekes lesz az egész, olyan meggyőződés nélküli, és nem illik Hozzád szerintem. Miért hagyod, hogy így énekeljenek neked, főleg mások előtt? Ettől az emberek azt gondolják, hogy a hívő élet az lila köd, meg pufók angyalkák mosolyognak a felhőkről. És közben összevissza csúszkál is, és olyan, mintha nem is akarnának jobban énekelni. Olyan darabos lesz az egész, mintha baltával a kezükben énekelnének… Meg hát… Tibor is olyan hangon olvasta a legörömtelibb történetet a Bibliából, mintha csak a menetrendet olvasta volna a Keleti pályaudvaron…
– Hát igen, azt hiszem, igazad van. Tényleg gyermeteg, és tényleg olyan volt, mintha menetrendet olvasott volna. És mit szeretnél, mit tegyek velük? (Elgondolkodva)
– Például küldhetnél valakit, aki megtanítja őket rendesen énekelni, meg felolvasni. (Készségesen)
– Na, ez kitűnő ötlet. És akkor megtanulnak hozzám méltó módon énekelni, és gyönyörködtető lesz hallgatni az éneküket nekem is és az embereknek is. És rögtön kapnának egy értelmezést is az Igéhez, rájuk is átragadna a születés-történet öröme. Remek ötlet! Még gondolkodom rajta, hogy ki lenne alkalmas erre a nemes munkára. Viszont lenne egy feladatom a számodra. Van egy gyermekem nem messze innen, aki nem tudott eljönni, mert nem hozta el senki meghallgatni az én kevésbé jól éneklő gyermekeimet. Megmutathatnád neki, hogyan kell valójában énekelni, meg felolvashatnád neki ezt a történetet. Na? (Lelkesen)
– Öhm… Dehát.. Ööö… Én ma nem ezt szerettem volna csinálni… Nem lehetne valaki más?… (Kínosan, érezve, hogy szorul a hurok)
– De te olyan jól tudsz énekelni! Nem szólva a felolvasásról, ha indultál volna, biztosan nyersz néhány Kazinczy versenyt. És ő nagyon boldog lenne, hidd el, igazi jó fej dolog lenne.
– De hát én nem is tudok olyan jól énekelni… Olvasni se…
– Dehogynem, hiszen olyan jól elmondtad, mit mit kellene csinálnia a többieknek! Csak az tudja ilyen frappánsan elmondani, aki tudja, hogyan kell csinálni, nem?
– Hát… Ööö… (Kicsi szünet)
– Igen?
– De én nem szeretnék elmenni oda… Olyan váratlanul ért ez az ötlet, nem vagyok rá felkészülve, azt sem tudom, mit énekeljek, meg nemtudom… (Megsemmisülve)
– Fiam, nem probléma! Másnak is szóltam, és ő megy szívesen! Igaz, ő nem olyan jó énekes, meg nem is olvas olyan jól… De nem baj! Ne erőltesd meg magad, azt tényleg nem venném a szívemre. Menj el békességgel, szép estét kívánok neked! (Biztatóan mosolyogva)
– … (Hosszú csend)

– Öhm… Uram…
– Igen, Fiam?
– Uram… Olyan kínosan érzem magam… Bocsánatot kérek… Azt hiszem, elég botrányosan viselkedtem…
– Semmi baj, édes Fiam. Tudod, hogy szeretlek, hiszen a fiam vagy. Menj el békességgel, és többet ne vétkezzél.

Gondjaim vannak

Van úgy, hogy az ember meginog. Nem olyan biztos abban, amit mond, vagy hirdet. Én például azt hirdetem, hogy Isten mérhetetlenül szeret. Ezt is gondolom. Csak olykor nem vagyok ebben teljesen biztos. Nem tudom, mi lehet ennek a pontos oka, de a nehézségek fokozzák a kétséget.

Nehezen tudom a gondolataimat összeszedni. Ma úgy érzem, hogy egy kicsit sok. Sok a veszekedés, a nyomás, és az érzés, hogy csak egy púp vagyok itthon mindenki hátán. Most egy kicsit elfáradtam abban, hogy úgy próbálok itthon még levegőt venni is, hogy az a lehető legkevesebb embernek kerüljön kellemetlenségbe. Nagy teher, ha az ember valóban teher.